Tennessee Titans
Gen. Manager: Mike Reinfeldt Főedző: Jeff Fisher
Legutóbbi meccs: 01.03 - Ellenfél: Seattle Seahawks - Erd.: 17-13

Gen. Manager: Mike Reinfeldt
Dívizió: AFC South
Alapítva: 1960
Webcím: www.titansonline.com

Főedző: Jeff Fisher
Def. koordinátor: Chuck Cecil
Off. koordinátor: Mike Heimerdinger

Székhely: Nashville, Tennessee
Stadion: LP Field
Fórum:Tennessee Titans

Dicsõséglista

Super Bowl gyõzelmek száma: 0
AFC Championship gyõzelmek száma: 3 – 1960 (AFL), 1961 (AFL), 1999
AFC East/Central/South gyõzelmek száma: 12 – 1960 (AFL East), 1961 (AFL East), 1962 (AFL East), 1967 (AFL East), 1991 (AFC Central), 1993 (AFC Central), 2000 (AFC Central), 2002 (AFC South), 2008 (AFC South)
Playoff szereplések száma: 21 – 1960, 1961, 1962, 1967, 1969, 1978, 1979, 1980, 1987, 1988, 1989, 1990, 1991, 1992, 1993, 1999, 2000, 2002, 2003, 2007, 2008

Alapszakasz mutató (gyõzelem-vereség-döntetlen): 353-365-6
Playoff mutató (gyõzelem-vereség): 14-18-0
Összes tétmérkõzés mutató (gyõzelem-vereség-döntetlen): 367-383-6

A kezdetek

1959 augusztus harmadikán Kenneth Stanley Adams, közismertebb nevén Bud, sajtóértekezletet hívott össze. A korábban a Chicago Cardinals elköltözésével megindult American Football League-be kívánt egy csapatot delegálni, méghozzá Houston-ból. Nyolc csapat volt ekkor ezen ligának tagja. Október 31-én bejelentette, hogy “szentimentális és szociális okokból” az együttest Oilers névre kereszteli. Így jött létre a ma Vince Young nevével fémjelzett Tennessee Titans jogelõdje, a Houston Oilers.

Novemberben már sikeres drafton lehettek túl az együttesek, az Oilers elsõ választottja a Heisman-trófea gyõztese, Billy Cannon, az LSU futójátékosa. December 8-án már két játékost szerzõdés is a Houston-hoz láncol, január elsején pedig az újévi pezsgõzés közepette Cannon is aláír, két nap múlva már edzõje is van a gárdának, Lou Rymkus személyében. Februárban jön a szenzáció: a legendás irányító, George Blanda is az Olajosoknál folytatja. Márciusban már stadionja is van a csapatnak, a Jeppesen Stadium-ot bérli ki Adams, és egybõl megkezdi átépíteni huszonkétezer férõhelyesrõl harminchatezer férõhelyesre. Az NFL hiába indított pert az AFL ellen, hogy nincs joga draftot indítani, és érvénytelenítsék a választásokat, a bíróság úgy ítéli meg, a játékosoknak joguk volt jelentkezni az AFL draftra. Július tizenötödikén megnyílik az elsõ training camp a Houston egyetemen: a franchise megszületett.

Augusztus hatodikán a Dallas Texans ellen mutatkozik be a csapat az elõszezonban, sajnos vereséggel, azonban a hazai bemutatkozás parádésra sikeredett: 42-3-ra söpörte le a pályáról a Houston a Denver-t. Szeptember 11-én indult be az AFL elsõ alapszakasza, az Oilers Oakland-ben debütált, méghozzá gyõzelemmel, a franchise elsõ TD-je egy remekbeszabott 43 yardos passzból született, melyet Blanda adott Charles Hennigan-nek. Az elsõ futott hatpontos akciót pedig Dave Smith érte el. December 11-én az alapszakasz zárófelvonásán a Houston a Buffalo legyõzésével megszerezte a Keleti divízió koronáját, pár nap elteltével pedig Rymkus edzõt megválasztották az Év edzõjének. 1961 elsõ napját pedig stílusosan ünnepelték Texas-ban: Blanda vezetésével (passzolt három touchdown-t, mindegyik után õ végezte el sikeresen az extrapont-kísérletet, valamint egy mezõnygólt is berakott a villák közé) hazai pályán a gárda 24-16-ra elverte a Los Angeles Chargers-t, megnyerve az AFL elsõ szezonjának bajnoki címét. Billy Cannon lett az MVP, és ekkor az ilyen sikerért a játékosok ezertizenhat dollárt és negyvenkét centet kaptak személyenként.

Bár a ’61-es idényt szenzációsan kezdte az Oilers (55-0-ra lemosták az Oakland-et), október tizenhatodikán az 1-3-1-es arcpirító mérleg miatt menesztették Rymkus-t. Az új edzõ, Wally Lemm pedig káprázatos dolgot mûvelt a társasággal. Az évbõl hátralévõ kilenc alapszakasz-találkozót mind gyõzelemmel abszolválta, így a gárda ismételhetett a döntõben, csakúgy, mint a Chargers, azonban õk ekkor már San Diego-ba költöztek, és mivel nekik volt jobb mérlegük az alapszakasz után, Kaliforniában rendezhették meg a döntõt. Itt egy végtelenül pontszegény mérkõzésen, ismételten Blanda és Cannon (utóbbi MVP is lett) fõszereplésével nyertek az Olajosok, méghozzá 10-3-ra, így kettõbõl kettõvel nyitott a franchise, ez minden játékosnak ezerhétszázhuszonnégy dollárt jelentett. Ebben a szezonban Blanda a Bills ellen új AFL passzrekordot állított fel: 464 yardot profitált átadásaiból a Houston, valamint õ döntötte meg a leghosszabb FG csúcsát is, mikor a Chargers ellen 55 yard-ról értékesített egy mezõnygólt. Õ lett a szezon legértékesebb játékosa, Lemm-et pedig a legjobb trénernek választották. Sajnos alig két hónappal a bajnokság vége után Lemm aláírt a St. Louis Cardinals-hoz, az új HC Frank Ivy, ismertebb nevén Pop lett, így tulajdonképp edzõcsere történt a két franchise között.

Az új idény remekül indult, új tréner ide, új tréner oda. Az együttes gyakorlatilag átgázolt a mezõnyön, a New York ellen például AFL pontrekordot állítottak fel az 56-17-es gyõzelem során, Blanda hat TD-passzal járult hozzá a sikerhez. Ekkor már Charlie Tolar volt a halfback, de ez nem jelentett visszaesést Cannon-hoz képest, õ lett az elsõ Oiler, aki ezer yard-nál többet futott, méghozzá ezt ebben az esztendõben tette meg. A csapat pedig immár harmadszor nyerte meg a Keletet, ráadásul eddig még sosem látott fölénnyel, 11-3-as mérleggel. A döntõben a Dallas Texans volt az ellenfél a Jeppesen Stadium-ban, és az Oilers számára rémálomként indult a találkozó, az elsõ félidõ után 17-0-ra vezetett a Dallas a texas-i házidöntõben. De aztán jött Blanda, és a második félidõben lenullázta a Texans-t, 17-17 lett a rendes játékidõ végeredménye. Két hosszabbítás kellett a bajnoki cím méltó birtokosának megtalálásához, és végül ez a Dallas lett, mert egy 25 yard-os field goal-al sikerült a maguk javára fordítani a mérkõzést, így megvolt az elsõ AFL-idény is, amely nem Houston-sikert hozott.

1963 nem hozott sok sikert a gárdának. 6-8-as mérleggel a keleti dobógó harmadik fokát sikerült csak megcsípni, az utolsó mérkõzésen a Raiders 52-49-re gyõzte le az Oilers-t, amely negatív mérleget hozott, és Ivy edzõ távozását okozta. Utódját a legendás quarterback-ben, Sammy Baugh-ban találta meg Bud Adams. Ebben az évben teljesen új edzõpályákon készült a társaság a bajnokságra, azonban a holtszezon hire mégsem ez volt, hanem az, hogy Billy Cannon-t elcserélte a Houston az Oakland-del, az ellenérték Sonny Bishop, Bob Jackson és Dobie Craig volt. Az új szezon sem kecsegtetett több sikerrel az Olajosok számára, az egyetlen pozitívum az volt, hogy az újonc Sid Blanks 91 yard-os TD-futásával új AFL-rekordot ért el, csakúgy, mint Charles Hennigan, aki 101 elkapást produkált az idény folyamán. Azonban az együttes nem hozott sikereket, 4-10-el divízió-utolsó lett az Oilers, Baugh leköszönt, utódja Hugh “Bones” Taylor. A gárda ott is hagyja a Jeppesen Stadium-ot, és a Rice egyetem stadionját bérlik ki hazai pályának.

A következõ esztendõben a négy gyõzelem-tíz vereség mutató megismétlõdött, újra a tréner feje hullt a porba emiatt, Wally Lemm pedig visszatért az idény végén. 1966 júniusában bejelentik, hogy 1970-tõl az NFL és az AFL egyesül. A hír felvillanyozhatta az Olajosokat, ugyanis a szezon nyitányán a Broncos-nak még first down-t se engedélyeztek, úgy söpörték le a Vadlovakat a pályáról, de a jó kezdés sajnos nem hozott eredményt a késõbbiekben, 3-11-el ismét szörnyû évet tudhatott maga mögött Houston. Márciusban megtartották az elsõ közös AFL-NFL draftot, az Oilers elsõ válaszottja George Webster linebacker.

1967-ben aztán elérte a javulás szele Texas-t. Hatalmas meglepetésre, a megelõzõ két évben divízió-utolsó csapat tizenöt újonccal a keretében megnyerte a Keleti Divíziót, Webster lett az Év Újonca, és összesen négy Oiler került be az év AFL-csapatába. A bajnoki döntõben azonban a Raiders túl erõsnek bizonyult, a Fosztogatók 40-7 arányban lelépték az együttest. A Rice pályája sem volt sokáig a franchise otthona, ugyanis a ’68-as idény elõtt átköltöztek a Harris County Dome Stadium-ba, ismertebb nevén az Astrodome-ba.

A srácoknak ’68-ban nem volt sok esélyük a Joe Namath fémjelezte Jets ellen a Kelet megnyeréséért vívott harcban, de a második hely így is összejött. Webster ebben az idényben az NFL-AFL közös All-Pro team-jébe is bekerült. Áprilisban Jim Norton bejelentette visszavonulását, ezzel az utolsó Oiler is eltávozott azok közül, akik ott voltak a gárda alapításakor. 1969-ben a Houston a Boston Patriots ellen hazai pályán nyert az utolsó körben, így bekerült a rájátszásba, de ott az elsõ körben a félelmetes Oakland - ahol ekkoriban Blanda volt a rúgó - földbedöngölte az együttest, 56-7 arányban. Januárban Webster-t beválasztották az NFL-AFL közös all-time csapatába, õ a profiként eltöltött három évével a legfiatalabb volt ebben a csapatban. Ebben a holtszezonban sztrájkolt az NFLPA, ehhez az Oilers-játékosok és veteránok is csatlakoztak, ám augusztusra megszületett a megegyezés, így végül az elsõ közös AFL-NFL idényben már mindenki játszhatott.

A 70-es évek

Az elsõ közös idény az 1970-es volt, amit a Dallas Cowboys hazai legyõzésével kezdett a társaság, azonban a kezdeti sikert nem követték továbbiak, az együttes 3-10-1-es mérleggel csak negyedik lett az AFC Central-ban, Wally Lemm pedig bejelentette, hogy visszavonul az edzõsködéstõl. Így ’71-ben Ed Hughes lesz az Oilers történetének hatodik edzõje, öt nappal ennek hivatalossá tételét követõen Adams cserét ütött nyélbe a New Orleans-szal, a Hoyle Granger, Terry Stoepel, Charles Blossom csomag ment Louisiana-ba Dave Rowe-ért és Ken Burrough-ért cserébe. A drafton két irányító is érkezett a csapathoz, Dan Pastorini az 1/3-al, Lynn Dickey pedig a harmadik körben került az együttes kötelékébe.

1971-ben Ken Houston csillogott egyedül a védelemben (négy interception-bõl csinált touchdown-t, be is került a Pro Bowl-ra, ez rajta kívûl a csapatból még Elvin Bethea-nak sikerült), a gárda nem tudott kilépni a középszerûségbõl, 4-9-1-el fejezték be a szezont, de a mérleg csalóka, mert az utolsó három találkozót megnyerték az Olajosok. Ennek ellenére Hughes repült, és õt a kispadon Bill Peterson, a Rice edzõje követte. A holtszezon legnagyobb eredménye houston-i szempontból az volt, hogy sikerült elérni, hogy a ’74-es Super Bowl a Rice stadionjában kerüljön lebonyolításra.

’72-ben és ’73-ban a csapat elérte története mélypontját. Mindkét idényben 1-13-al végeztek, Peterson után Sid Gillman is volt tréner, bár õ fõleg a GM-feladatokat látta el, és csak emellett edzõsködött. A legizgalmasabb hírek a városból John Matuszak ügyében érkeztek, aki megpróbált kilépni a szerzõdésébõl és a World Football League-es Houston Texans-ba igazolni, azonban a bíróság az Oilers-nek ítélte a játékjogát, amit aztán el is cseréltek Kansas City-be, így lezárva a vitát.

1974-ben egyértelmû javulás következett be Gillman vezetésével. Bum Phillips lett a defensive coordinator, de sokak szerint már ekkor is õ volt valójában a dolgok irányítója. Ebben a szezonban sikerült a franchise történetében elõször legyõzni a Browns-t, és sikerült 7-7-el zárniuk, 1968 óta az elsõ nem negativ szezonja volt ez a csapatnak. Az offszezonban Bum Phillips hivatalosan is vezetõedzõ lett, valamint a general manager-i tisztséget is átvette Gillman-tõl, aki összeveszett Bud Adams-el, ezért kellett mennie.

’75-ben már a nyitómeccsen meglátszott, hogy védõedzõ trenírozza az Olajosokat, ugyanis 7-0-ra sikerült legyõzni a New England-et, és az egyetlen touchdown is Willie Germany fumble return-jébõl született. Az idény egésze is jól sikerült a gárdának, 10-4-el azonban nem sikerült playoff-ba kerülni, mert nagyon szoros volt az AFC Central. Egyfajta jutalomként Bum maga mellé vehette LB-edzõnek fiát, Wade-et, aki ma már a Dallas HC-ja. Lynn Dickey-t pedig elcserélte Phillips a Packers-be, több játékosért és pick-ekért cserébe, ennek eredményeként ’76-ban csak 5-9-es mérleget sikerült összehozni.

1977-ben ismét javulás állt be az együttesnél, nyolc gyõzelem mellett hat vereséggel közel kerültek az AFC Central megnyeréséhez, de Elvin Bethea sérülése 135 egymás után játszott meccset követõen és az Oakland Raiders megakadályozta a sikerben a gárdát, amely négy embert delegált a Pro Bowl-ra. Bud Adams a holtszezon alatt szerzõdést kötött a Texas State Network-kel, így ezután minden Oilers-meccset ad a televízió. Ezenkívûl a Tampának adott a franchise három draft pick-et és Jimmie Giles-t az 1/1-es választási jogért, amelyet Earl Campbell-re használt el.

’78-ban már a Heisman-gyõztes Campbell vezette a Houston offense-t futásaival. Earl beállította az egy idényben rookie által produkált legalább 100 yardos meccsek rekordját héttel, és a franchise-csúcsot egy év alatt futott yardok tekintetében. A 10-6-os mérleg elegendõ volt a rájátszásra, ahol a Wild Card-mérkõzésen a Miami volt az ellenfél, és Dan Pastorini vezetésével az Oilers 17-9-re nyert. Következhetett a Patriots a divisional körben, ahol mind Pastorini, mind Campbell szenzációs elsõ félidõt produkált, ez gyakorlatilag elég volt a konferenciadöntõbe kerüléshez. Itt azonban a Steel Curtain megállította a texasiakat, az offense csak egy mezõnygólra volt képes, így nem lehetett esély az elsõ Super Bowl-szereplésre. Mindenesetre Pastorini, Campbell, Bethea és Brazile eljutott a Pro Bowl-ra. Az offseason sajnálatos esemény volt, hogy Greg Sampson OT-nek agymûtétre volt szüksége, így az ígéretes tehetség karrierje véget ért, mielõtt gyakorlatilag elkezdõdhetett volna.

A következõ idény hasonló sikereket tartogatott a Houston-nak. Az alapszakaszt tizenegy gyõzelemmel és öt vereséggel zárta az együttes, amelyben játszott az NFL legtöbb yardot futó embere (Earl Campbell), a liga legjobbja interception-ök terén (Mike Reinfeldt), a legtöbb sack-et elkönyvelõ játékos (Jesse Baker), és a legpontosabb kicker is (Toni Fritsch). December 23-án újra Houston-ban játszottak így playoff-meccset, ez 1962 óta nem fordult elõ. A Denver érkezett vendégségbe, és kitûnõ találkozón sikerült õket kiütni a rájátszásból, a végeredmény 13-7. Ezt követõen jöhetett a San Diego, méghozzá igen nehéz körülmények között. Nem elég, hogy idegenben kellett pályára lépni, hiányzott Campbell, Pastorini, és Burrough is, tehát a témadóegység három kulcsembere. A megtett yard-okban ez meg is látszott, a Chargers 385-öt tett meg a hatvan minutum alatt, míg az Olajosok csak 259-et. Ennek ellenére sikerült 17-14 arányban nyerni, köszönhetõen Vernon Perry négy! interception-jének, és meglepetésre a Houston ismét a konferenciadöntõben találta magát, az ellenfél pedig nem volt új. A Pittsburgh ismét a liga legerõsebb csapatát vonultatta fel, díszlépésben verték tönkre a mezõnyt. Az Oilers kezdett jobban, két és fél perc elteltével Vernon Perry hetvenöt yard-os INT-return TD-jével megszerezték a vezetést. Ezt követõen azonban jött a Steelers-henger, nem lehetett megállítani Franco Harris-éket az offense sztárjai nélkül. A vereségtõl függetlenül a repülõtéren hetvenezer fanatikus szurkoló ünnepelte a hazatérõ hõsöket, hat közülük pár nap múlva Pro Bowl-on vigasztalódhatott: Earl Campbell, Leon Gray, Toni Fritsch, Mike Reinfeldt, Robert Brazile, és Elvin Bethea.

A 80-as évek

A 80-as évek elsõ szezonjában már szeptemberben történelmet írt az Oilers, ugyanis a Browns elleni meccsre a franchise históriájának legnépesebb közönsége látogatott ki, 80243 ember láthatta, ahogy a Barnák 16-7-es vereséget szenvedtek. Októberben az Oakland-tõl draft pick-ekért megszerzi a Houston az All-Pro TE-t, Dave Casper-t. Earl Campbell Billy Cannon óta az elsõ Oiler, aki legalább kétszáz yard-ot fut egy mérkõzésen, ráadásul két egymást követõ találkozón tette ezt meg, ez NFL-rekord. Decemberben a védelem is megmutatta, hogy õket sem kell félteni: a Steelers-dinasztiáját nulla ponton tartotta! Campbell az alapszakasz során négy alkalommal került 200 yard fölé, összesen 1934 yardot teljesített, ez az NFL történetének második legtöbb egy idény alatt futott yard-mennyisége, egyedül OJ Simpson tudott ennél jobbat. A 11-5-ös mérleg az idény végén Wild Card-meccset jelent a gárda számára, ahol a Raiders volt az ellenfél. Azonban a Fosztogatók, akik késõbb megnyerték ezt a bajnokságot, túl erõsek voltak Campbell-éknek, így hamar véget ért a rájátszás a Houston számára. Ez a kudarc Bum Phillips állásába került, utóda az addigi defensive coordinator, Ed Biles lett.

Ez azonban nem bizonyult jó lépésnek. A következõ szezonban az Olajosok lemaradtak a playoff-ról, 7-9-es mérlegük nagyon gyenge volt annak eléréséhez. Azonban az ezt követõ holtszezon tartalmasnak mutatkozott. Bud Adams leszerzõdött a Mutual Broadcasting System-el, így ezt követõen az együttes összes mérkõzését már rádión keresztül is lehetett követni. Ezenkívûl megnyitották a már régóta épülõ csodálatos edzõközpontot az Astrodome közelében, amely akkoriban az egyik legkorszerûbb létesítménynek számított. Ed Biles szerzõdését meghosszabbították, és a stáb is két új “arccal” bõvült: Ken Houston régi ismerõsként vállalta el a DB-edzõ szerepét, viszont ligaszerte elsõként itt alkalmaztak elõször számítógépet, mely a scouting-ban és a különbözõ pénzügyekben segített az edzõknek. A draft elsõ körében az Olajosok Mike Munchak-ot, a Penn State guard-ját szerezték meg, míg szeptemberben sikerült a New Orleans-tól megkaparintani Archie Manning játékjogát, Leon Gray volt a quarterback ára. Három nappal ezt követõen jött az NFLPA sztrájkja, ami természetesen érintette a Houston-t is. Az így megrövidült évet rettenetesen zárta a gárda, 1-8-as mérlege egészen kirívóan katasztrofális. Azonban a játékosbörze remekül sikerült: az 1/2-es választási jogot 1/9-esre cserélte az Oilers, további öt pick-ért, és ezzel a draftjoggal Bruce Matthews-t, a csapat késõbbi alappillérét szerezte meg.

1983-ban tovább folytatódott az együttes vesszõfutása, októberben le is mondott Biles, ideiglenes helyettese Chuck Studley lett. Elsõ húzásaként a nem régen a csapatnál lévõ két sztárt Archie Manning-et és Dave Casper-t draftjogokra cserélte a Minnesota-val. Az idényt 2-14-es mérleggel fejezte be a társaság, ezt a teljes edzõi stáb lecserélése követte. Hugh Campbell lett az új HC, Kay Dalton-t nevezték ki támadók edzõjévé, Jerry Glanville pedig a védõedzõi feladatokat láthatta el. Február 3-án aztán következett egy igazi szenzáció: a CFL sztárját, Warren Moon-t sikerült elhappolni a többi gárda elõl, így a Houston megtalálta a franchise QB-t, akire szüksége volt. A nagy eseményre rá egy héttel azonban megrázkódtató hír érkezett: az Oilers történetének elsõ alkalazottja, John Breen, aki 1959-tõl szolgálta a csapatot, elhunyt. Elvin Bethea mezét is a szezon után vonultatták vissza, tizenhat éves pályafutása lezárásaként.

’84-ben a gárda a huszonötödik profi idényét ünnepelte, méghozzá enyhe javulással. Októberben az Oilers sztárja, Earl Campbell New Orleans-ba került egy elsõkörös draftjog ellenében. Ennek meg is lett az eredménye, az elsõ tíz mérkõzés vereséget hozott, Hugh Campbell elsõ gyõzelméig a tizenegyedik összecsapásig kellett várni, ekkor a Chiefs volt az áldozat, decemberben pedig a Pittsburgh történetének elsõ hosszabbításban elszenvedett vereségét mérte a gárda a Steelers-re. A 3-13-as mérleg így is gyenge, azonban Moon megdöntötte George Blanda passzrekordját azzal, hogy 3338 yard-ot ért el az idényben, Tim Smith pedig a harmadik Oilers WR, aki két egymást követõ szezonban legalább ezer yard-ot teljesít elkapásban. Earl Campbell utódját pedig a Heisman Trophy-gyõztes Mike Rozier-ben találta meg a gárda, miután a Supplemental Draft-on megszerezte.

1985-ben a Hall of Fame game-t a Houston játszotta a Giants-el, és ez volt az elsõ NFL-találkozó, amelyet sztereóban közvetített a rádió. A szezon azonban nem Oilers-sikerektõl volt hangos, decemberben Hugh Campbell-t menesztették fõedzõi állásából, Jerry Glanville követte. Az öt gyõzelem a tizenegy vereség után nem volt kegyelem, az edzõi stábból hét szakember került ki a szezon végeztével. Mike Munchak sorozatban már a második Pro Bowl-ján kezdhetett az év végén. ’86-ban az elõszezonban reményteljesen teljesített az együttes, 4-0-ás hibátlan mérleggel fejezték be a küzdelemsorozatot. Az idényt ismét 5-11-el zárta a csapat, de Warren Moon megint megdöntötte a passzrekordot, míg Drew Hill és az újonc Ernest Givins alkotta elkapópáros mindkét tagja ezer yard felett teljesített. Az offszezonban visszavonultatják Earl Campbell mezét.

1987 újabb játékossztrájkkal indult, de október 25-ére visszatértek a profi játékosok. 9-6-os mérleggel a rájátszásba sikerült ismét bekerülnie az Olajosoknak, 1980 óta elõször, Warren Moon pedig megdöntötte Blanda egy idény alatt passzolt touchdown-rekordját, huszonkét alkalommal juttatta az end-zone-ba a labdát. A Wild Card-mérkõzésen nagy küzdelemben, hosszabbításban Tony Zendejas 42 yard-os mezõnygóljával sikerült legyûrnie az Oilers-nek a Seahawkst 23-20 arányban. A Divisional-meccsen viszont a John Elway vezette Denver könnyedén átlépett a csapaton, így a szezon véget ért. A Pro Bowl-ra három Oiler került be: Keith Bostic safety, Mike Munchak guard, és Mike Rozier RB.

1988 újabb veretlen preseason-nel kezdõdött, a csapat pedig visszatért a Monday Night Football-ra 1982 után elõször, és a Cleveland Browns-t le is gyõzték. A tíz gyõzelemmel befejezett alapszakaszt követõen a csapatnak ismételten a Barnák jutottak ellenfélként a Wild Card-meccsen, és Ohio-ban félelmetesen kiélezett összecsapáson 24-23 arányban gyõzött az Oilers. A Bills azonban nagy falatnak bizonyult, és a második körben következett is a búcsú a Houston-nak. Nyolc játékos került be az együttesbõl a Pro Bowl-ra: Ray Childress DE, Mike Munchak OG, Warren Moon QB, Bruce Matthews OG, Drew Hill WR és Mike Rozier RB részesült a megtiszteltésben, hogy játszhasson Honolulu-ban.

1989-ben elkészült az Astrodome kibõvítése, az elsõ meccsen teltház várta a Buffalo-t, azonban remek mérkõzésen a vendégek gyõzedelmeskedtek hosszabbításban, 47-41-re. Október elsején a Miami elleni találkozón Dan Marino élete legrosszabb meccsét produkálta, míg Warren Moon több, mint 80%-al passzolt. Az idényt 9-7-el fejezték be az Olajosok, és ebben az évben látogattak ki a csapat meccseire a legtöbben a franchise történetében, 451027 nézõ tekintette meg a Houston talákozóit a helyszínt. Bár az alapszakasz során két alkalommal is két vállra fektette a gárda a Steelers-t, a rájátszás elsõ körében a Pittsburgh nyerni tudott az Astrodome-ban, úgy, hogy a végén Rod Woodson egy fumble-t szerzett, és Gary Anderson 50 yard-ról pedig nem hibázott, így 26-23 lett a végeredmény. A Pro Bowl-ra Bruce Matthews, Warren Moon, és Mike Munchak került be kezdõként. A szezon után Jerry Glanville önként távozott fõedzõi állásából, utódja a Houston egyetem HC-ja, Jack Pardee lett.

A 90-es évek

Az új évtizedet az Oilers a Colts feletti gyõzelemmel kezdte, ezen mérkõzésen vált Moon a franchise történetének legtöbb yard-ot passzoló irányítójává. Más csapatrekordok is megdõltek a szezon során, egy meccsen, egy negyedben, és egy félidõben szerzett legtöbb pont kategóriában a Browns elleni 58-14-es siker alkalmával állított be új csúcsot a gárda. Lorenzo White ugyanezen a találkozón négy touchdown-t futott, ez szintén franchise-rekord, Moon a Kansas City ellen 527 yard-ot passzolt, ez az NFL történetének második legjobb teljesítménye ilyen tekintetben, valamint egész idényes teljesítménye is az együttes történetének legjobbja lett. Azonban a QB megsérült a Cincinnati elleni összecsapáson, így ki kellett hagynia a rájátszást, és az alapszakasz záró mérkõzését. A Wild Card-meccsen vezérük hiányában az Olajosoknak nem volt esélyük a Bengals ellen, így már az elsõ kör a búcsút jelentette a Houston-nak. A Pro Bowl-ra így is hat Oiler került be: Moon, Munchak, Matthews, Givins, Hill, és Childress. A szezonzárást követõen Earl Campbell-t beszavazták a Pro Football Hall of Fame-be, valamint kiderült, hogy a következõ hat esztendõben az edzõtábort San Antonio-ban tartja a franchise.

1991 újabb rekordokat hozott. Moon megdöntötte Marino csúcsait egy szezonban véghezvitt passzkísérletekben és sikeres passzokban, Haywood Jeffires száz elkapás jegyzett, Drew Hill pedig kilencvenet, a kettõ összesen az NFL történetének legjobb duójává tette õket. William Fuller tizenöt sack-je, Drew Hill pályafutása négyszáztizedik elkapása, Haywood Jeffires egy meccsen történõ tizenhárom reception-je mind-mind csapatrekord. A 11-5-ös mérleg az AFC Central megnyerését jelentette, és újabb playoff-szereplést. A Wild Card-hétvégén a Jets volt az ellenfél. 17-10-es Houston-vezetésnél a záró játékrészben a Jets-nek negyedik és inch-ek következett három yard-ra az end-zone-tól, Freeman McNeil-t azonban megállította az Oilers védelme, így nem sikerült egyenlítenie a New York-nak, ezáltal a Houston továbbléphetett a Divisional körbe, ahol a Denver és a Mile High Stadium félelmetes légköre várt az együttesre. Két perc és hét másodperc volt hátra a mérkõzésbõl, 24-23 arányban az Oilers vezetett, és a Broncos indíthatott egy drive-ot saját két yard-os vonaláról. Ekkor következett John Elway. Elõbb negyedik down-ra, mikor hat yard szükségeltetett az elsõ kísérlethez, futott hét yard-ot, majd negyedik és tízre adott egy negyvennégy yard-os passzt Vance Johnson-nak, így mezõnygól-távolságig juttatva a Vadlovakat. David Treadwell pedig 28 yard-ról nem hibázott, és a Denver gyõzedelmeskedett, 26-24-re, annak ellenére, hogy Warren Moon 75%-os pontossággal passzolt összesen 325 yard-ot a találkozón. A Super Bowl-t követõ Pro Bowl-ra nyolc Oiler került be, név szerint Cris Dishman, Bruce Matthews, Mike Munchak, Haywood Jeffires, William Fuller, Al Smith, Ray Childress és Warren Moon.

A ’92-es preseason kezdetén a Houston történetében elõször elhagyta az Egyesült Államokat, ugyanis Tokióban játszott a csapat a Dallas ellen. Ez az év sem szûkölködött rekordokban: Moon öt TD-átadása saját csúcsának beállítása, viszont karrierje során adott hat pontos passzok tekintetében lehagyta George Blanda-t, így õ lett a franchsie történetének legtöbb touchdown-t szerzõ játékosa. Õ lesz a profi futball történetének legtöbb yard-ot passzoló irányítója, a CFL és NFL karrierje során összehajigált passzaiból szerzett yard-ok száma eléri az 50,535 yard-ot (ez volt Rob Lancaster régi csúcsa), de novemberben karsérülést szenvedett a Minnesota ellen, és kénytelen volt kihagyni öt mérkõzést. Sorozatban a hatodik idényben is sikerült bekerülni a playoff-ba az Olajosoknak, ezúttal a Frank Reich-vezette Buffalo volt az ellenfél a Wild Card-körben, ahol a Bills no-huddle offense-e küzdhetett meg az Oilers Run & Shoot-sémájával. 35-3 arányban vezetett a Houston a harmadik negyedben, a kommentátor pedig bemondta a rádióban: “A fények ugyan még égnek a Rich Stadium-ban, de akár ki is kapcsolhatnák õket…ez a meccs véget ért. “. Ekkor a Buffalo 4-3-as védekezésrõl 3-4-esre váltott, megbénítva ezzel Moon passzjátékát, Reich pedig beindította a Bills támadógépezetét, és három perccel a lefújást megelõzõen már a hazaiak vezettek 38-35-re. Moon még elõhúzott a tarsolyából egy 68 yard-os drive-ot, amivel sikerült kiegyenlíteni, így következhetett a hosszabbítás. A vendégek kezdhették meg a ráadást, és Moon három sikeres passzal elõrejutatta az Olajosokat a félpályához, azonban a quarterback ötvenedik passza a meccsen bár pontosan szállt Ernest Givins kezébe, az elkapó mégis kiejtette a labdát, a játékszer pedig egyenesen Nate Odomes kezébe szállt, aki ugyan alig jutott elõre a lasztival, de Jeffires szabálytalanul szerelte (facemask volt), így a büntetést követõen a Bills, a Houston 20 yard-os vonaláról jöhetett. Ezt követõen pedig könnyedén rúgtak a hazaiak egy field goal-t, mellyel 41-38-ra nyertek a késõbb csak The Comeback-ként (A fordítás) ismert összecsapáson, melynek emlékére a canton-i Hírességek Csarnokában ki van állítva a Buffalo rúgójának, Steve Christie-nek a cipõje. Rákövetkezõ nap az Oilers menesztette a defensive coordinator-t és a DB-k edzõjét is. A februári Pro Bowl-ra kilenc houstoni jut el, ez NFL-csúcs, az Oilers képviselõi Mike Munchak, Haywood Jeffires, Warren Moon, Bruce Matthews, Al Smith, Ray Childress, Lorenzo White, Curtis Duncan, és Ernest Givins. Szintén ligarekord, hogy három receiver is reprezentálta a gárda színeit (Jeffires, Duncan, Givins).

1993-ban új kezdõ futót avatott a csapat, Gary Brown pedig meghálálta a bizalmat, 166 és 194 yard-ot futott, utóbbi adatot az azt megelõzõ három évben senki nem tudta produkálni az AFC-ben. Ernest Givins ebben az idényben lett a legtöbb sikeres elkapást bemutató Oiler, a csapat pedig veretlen maradt a divízió-riválisokkal szemben. 12-4-es mérlege pedig a Wild Card-kör kihagyására jogosította a csapatot, a Divisional-hétvégén kezdhették meg az Olajosok a rájátszást, mégpedig a Chiefs ellenében. A pályafutása záróidényét Kansas-ben töltõ Joe Montana vezetésével a KC gyorsan pontot tett a Houston playoff-jának végére, 28-20-ra nyertek a Fõnökök. Az esztendõ során tragédia is érte a csapatot: Jeff Alm DT öngyilkosságot követett el legjobb barátjának halála miatt. A holtidényben nevezték ki General Manager-nek Floyd Reese-t, és Buddy Ryan helyére új védõedzõ érkezett, Jeff Fisher személyében. Nem csak az edzõi stáb cserélõdött ki, Warren Moon-t is elcserélte a Houston a Vikings-szal draftjogokért cserébe.

A teljes átalakulás eredményeképp ’94-ben akadozott az Oilers gépezete. Ernest Givins így is megdöntötte Drew Hill csapatrekordját az elkapott yard-ok tekintetében, viszont az 1-9-es kezdés Jack Pardee fõedzõ és Kevin Gilbride offensive coordinator állásába került, Jeff Fisher pedig gyorsan ideiglenes vezetõedzõvé vált. Az idényt katasztrofális 2-14-el fejezte be a gárda, Mike Munchak, kilencszeres Pro Bowl-er guard pedig visszavonult. Fisher szerzõdését azonban meghosszabbították, és Jerry Rhome-ot nevezik ki támadóedzõnek. Sikerült neves szabadügynököket hozni Houston-ba, Chris Chandler QB, Mel Gray returner, és Mark Stepnoski C mind kezdõ szerephez jutottak a következõ esztendõben, míg az elsõ kör harmadik választásával meglepetésre a gyenge Alcorn State irányítóját, Steve McNair-t draftolta a csapat.

1995-ben az NFL bõvítése során a ligához csatlakozó Jacksonville Jaguars felavatásával kezdõdött az Oilers idénye, a Houston 10-3 arányban gyõzedelmeskedett. Chris Chandler jó idényt tudhatott maga mögött záráskor, legjobb meccsét a Bengals ellen játszotta, huszonhat passzkísérletébõl huszonhárom célba ért, csak egy jó átadással maradt le az NFL-rekordról pontosság tekintetében. November tizenhatodikán következett a szenzáció: Bud Adams és Phil Bredesen, Nashville polgármestere aláírnak egy szerzõdést, miszerint öt éven belül a gárda Tennessee-be költözik, okokat ekkor még nem közölnek hivatalosan. Az Olajosok 7-9-el zárnak, a playoff-ot nem sikerült elérni. A Pro Bowl-ra Blaine Bishop, Darryll Lewis, Mark Stepnoski, és Bruce Matthews került be, utóbbi már sorozatban nyolcadszor vehetett részt a gálán. A drafton a tizennegyedik választással Eddie George, az Ohio State Heisman-trófea gyõztes futójátékosa került Houston-ba. Április harmincadikán Paul Tagliabue ligakomisszár jóváhagyta a franchise átköltöztetését.

’96 volt a gárda utolsó éve Texas-ban. A szezon sok egyéb szenzációt nem hozott magával, bár Al Del Greco megdöntötte Tony Zendejas pontcsúcsát, így õ lett a franchise történetének legeredményesebb játékosa, valamint a rúgó csapatrekordot állított fel a leghosszabb field goal kategóriájában, 56 yard-ról rakta be a két villa közé a játékszert a Niners ellen. Bruce Matthews Elvin Bethea csúcsát döntötte meg legtöbb játszott mérkõzés tekintetében, a Miami-val vívott összecsapáson már 211. alkalommal viselhette az Oilers mezét. December tizenötödikén játszott a gárda utoljára Houston-ban, és 21-13-ra ki is kapott a Cincinnati-tõl. Eddie George újoncként remek idényt tudott le, õ lett a Rookie of the Year, 1368 yard-ot érte el, alig maradt el Earl Campbell franchise-rekordjától, az együttes pedig ötven százalékos mérleggel, 8-8-al búcsúzott Texas-tól. Pro Bowl-ra Bruce Matthews-t, Blaine Bishop-ot, Mark Stepnoski-t, és John Henry Mills-t szavazták be. Idényt követõen a Falcons-ba távozott a McNair mögött már amúgy is csak csere szerepkörben teljesítõ Chris Chandler, Jerry Rhome helyett pedig Les Steckel lett az offensive coordinator. Május harmadikán Nashville-ben elkezdték megépíteni az új stadiont, az építkezési munkálatok alatt a gárda a memphis-i Liberty Bowl-ban játssza hazai találkozóit. Júniusban bemutatták a csapat új logóját, mely a hagyományos Oil Derrick Flag-et ötvözi Tennessee állam zászlajával.

1997-ben tehát Memphis-ben játszott a csapat hazai mérkõzések alkalmával. Az elsõ Liberty Bowl-ban lejátszott meccsen Eddie George beállította Billy Cannon franchise-csúcsát egy meccsen futott yard-okban, 216 yard-ot ért el az Oakland-el szemben. Az elsõ idényben nyolc gyõzelmet és ugyanennyi vereséget ért el a gárda, a playoff nem jött össze. Pro Bowl-ra Blaine Bishop, Eddie George, és Bruce Matthews került be, utóbbi megdöntötte Mike Munchak csapatrekordját PB-szerepléseket illetõen, elérte sorozatban tizedik fellépését Honolulu-ban. A Tennessee elsõ draftján elsõ választásával Kevin Dyson elkapót szerezte meg, Bud Adams pedig bejelentette, hogy a Texas-ból való elköltözés után gyakorlatilag értelmetlen Oilers nevet megváltoztatja ’99-re, és elkezdõdött a pályázat az új logóra és elnevezésre.

’98-ban a csapat az elõzõ szezon katasztrofális nézõszámai miatt - a memphis-iek nem voltak kíváncsiak egy olyan együttesre, mely két éven belül a nagy rivális Nashville városába költözik, a nashville-iek pedig nem szívesen autóztak több, mint kétszáz mérföldet egy “hazai” meccs megtekintéséért – a gárda átköltözött Nashville-be. Bár még az új aréna nem volt kész, ezért a mindössze negyvenegyezer fõt befogadni képes Vanderbilt Stadium-ban találtak ideiglenes hazai pályát. Elsõ itteni találkozójukat meg is nyerték az Olajosok a Bengals ellen. Decemberben az új név és logó is bemutatásra került: a csapat a továbbiakban Tennessee Titans néven futott, mert ez a név “jelképezi az erõt, a vezetõi képességet, és más hõsies jellemzõket”. A tüzes logó pedig “erõt, hatalmat, tudást, és tökéletességet szimbolizál”. December huszonhatodikán az Oilers utolsó mérkõzését játszotta a Vikings-szal szemben, az utolsó Oiler-ek, akik Pro Bowl-on pályára léphettek, pedig a következõek voltak: Bruce Matthews guard, Craig Hentrich punter, Eddie George running back, és Frank Wycheck tight end. Az elsõ játékosbörzén, amelyen a Titans is részt vett, Jevon Kearse DE volt az elsõ választottja a franchise-nak.

1999-ben már a Coliseum-ban játszhatott az új nevû gárda, és az újítások úgy látszik, hatottak. Elsõ hazai meccsükön a Titánok Steve McNair 345 yard-jának segítségével legyõzték a Cincinnati-t, az elsõ vendégtalálkozón pedig Jacksonville-ben nyert a csapat 20-19-re, majd december végén a Jaguars hazai legyõzésével sikerült az, ami az Oilers-nek sosem: otthon veretlennek maradni. Következhetett a Wild Card-mérkõzés, és ott a Buffalo. A Coliseum-ban kiegyenlített küzdelem folyt, a Titans kezdett jobban, de a Bills állta a sarat, és Steve Christie 41 yard-os mezõnygóljával átvették a vezetést tizenhat másoodperccel a találkozó vége elõtt, 16-15 arányban. Ekkor jött talán minden idõk legnagyobb play-e az NFL-ben, a Music City Miracle. Christie squib kick-et hajtott végre, hogy nehéz legyen visszahordani a labdát, Lorenzo Neal, a fullback kapta el a játékszert a saját huszonöt yard-s vonalán. Mivel Neal inkább blokkolni volt fenn, és igen lassú volt, átadta a lasztit Frank Wycheck tight end-nek, aki pár lépés után a huszönöt yard-ors vonal mentén a bal oldalvonal mellett álló villámléptû Kevin Dyson-nak passzolt, aki remek blokkokat kapott, és végigfutott egészen az end zone-ig, megnyerve a csapatnak a meccset, 22-15-re. A bírók visszanézték a play-t, hogy nem volt-e elõrepassz, azonban az ítélet szerint nem, így a Titans mehetett tovább a Divisional körbe. A mérkõzés után Jeff Fisher azt nyilatkozta, begyakorolt figura volt ez, alapszakasz során többször sikertelenül hajtották végre, squib kick-ek esetére viszont ezt ötölte ki a speciális csapatrész edzõje, és Home Run Throwback-nek nevezte el. A második körben az Indianapolis következett. Eddie George vezetésével a Buffalo-meccshez képest könnyedén, 19-16-ra nyertek a Titánok. A konferenciadöntõben a csoportellenfél Jacksonville-el nézett farkasszemet a Tennessee az Alltel Stadium-ban. A Jax az alapszakaszban 14-2-es mérleget ért el, azonban mindkét vereségét a Titans mérte rájuk, ez intõ jel volt az összecsapás elõtt. A vendégek egy szenzációs második félidõvel relative egyszerûen verték meg a Jaguars-t, a végeredmény 33-14, így a franchise a névváltást követõ elsõ évben rögtön történetének elsõ Super Bowl-jára jutott el. A Georgia Dome-ban az idény meglepetésembere, Kurt Warner által vezetett St. Louis volt az ellenfél a harmincnegyedik nagydöntõben. A Rams kezdett jobban, a harmadik negyedben már 16-0-ra is elhúztak a Kosok. Eddie George törte meg a jeget két rövid TD-t érõ futással, majd Del Greco 43 yard-ról egyenlíteni is tudott, 16-16. Ekkor Isaac Bruce hetvenhárom yard-os elkapásával szerzett hat pontot a Rams-nek, akik így 23-16-ra vezettek, és ismét nyeregben érezhették magukat. Egy perc és ötvennégy másodperc volt hátra a meccsbõl, és a Tennessee a saját tíz yard-os vonaláról indíthatott drive-ot. Steve McNair vezetésével a gárdának sikerült elõrejutni az ellenfél tíz yard-osáig, és hat szekundummal a befejezést megelõzõen egy idõkéréssel esélyt adott az együttes magának egy utolsó play-re, amit ha sikerül touchdown-ra váltani, a hosszabbítás kicsikarását jelentette volna a Titánoknak. McNair passzt hívott, ami eredetileg Frank Wycheck-re lett volna kijátszva, azonban az All-Pro TE-t ketten is fogták a Kosok védõi, így más üres célpont után kellett az irányítónak néznie. McNair a pálya közepén meg is találta azt Kevin Dyson személyében, aki elkapta a labdát, és megindult az end zone felé, azonban Mike Jones linebacker bevetõdve elkapta a lábát, és megcsinálta a Tackle-t. Egy yard hiányzott Dyson-nak a TD-hez, miután a földre került, kinyújtotta a karját, és elérte a célterületet, de ez már play-en kívûl volt, az idõ pedig lejárt, így a St. Louis nyerte meg az új évezred elsõ Super Bowl-ját. A milleniumi Pro Bowl-ra Bruce Matthews, Jevon Kearse, Steve McNair, Eddie George, és Frank Wycheck lett beválasztva. A holtidényben új offensive coordinator érkezett a gárdához Mike Heimerdinger személyében.

A közelmúlt

2000-ben már Super Bowl-ra éhesen kezdett az együttes, az Monday Night Football is elérkezett Nashville-be, a februári döntõ visszavágójaként beharangoztt Rams elleni mérkõzésre, amelyet a Titans 30-3-ra nyert meg. A Cowboys 31-0-ás kiütésével pedig megnyerte a csapat az AFC Central-t, 13-3-as mérleggel zárva az idényt. Statisztikailag az egyik legerõsebb védelem volt a Titánoké. A Divisional playoff-ban a Baltimore látogatott el a Coliseum-ba, és a Ray Lewis-vezette káprázatos vendégvédelem vezetésével (az utolsó negyedben két védõ által TD-ig visszahordott labdával fordította a maga javára a találkozót a Ravens) a Hollók 24-10-re nyerni tudtak, a Tennessee-nek pedig hamar véget ért a szezon. A Pro Bowl-ra Eddie George, Blaine Bishop, Frank Wycheck, Brad Hopkins, Samari Rolle, Bruce Matthews, Steve McNair, Derrick Mason, és Jevon Kearse került be az együttesbõl. Az offseason-ben Gregg Williams védõedzõ a Bills-hez távozott HC-nak, helyére Jim Schwartz-ot nevezte ki a vezetõség, valamint sikerült szerzõdést hosszabbítani Derrick Mason-nel, aki return-ökbõl és elkapásokból összesen 2690 yard-ot szerzett a csapatnak, ez NFL-csúcs. Májusban új divízióbeosztást léptetett életbe a liga, mely szerint a Tennessee az AFC South csoportba került be az Indianapolis-szal, a Jacksonville-el, valamint az újonnan alakult Houston Texans-szal. Ugyanebben az offszezonban került be a Hall of Fame-be Mike Munchak, a gárda legendás guard-ja.

2001-ben a csapat gyengébb teljesítményt nyújtott. A Baltimore elleni találkozón Bruce Matthews élete kétszáznyolcvanharmadik NFL-összecsapásán játszott, ezzel megelõzte Jim Marshall-t, és õ lett minden idpk legtöbb mérkõzésen résztvevõ játékosa a kickereket leszámítva. A gárda 7-9-el végzett, és csak negyedik lett a csoportjában, a Pro Bowl-ra Bruce Matthews mellett Jevon Kearse került be, elõbbinek ez volt a tizennegyedik ilyen jellegû elismerése, ezzel beállította Merlin Olsen rekordját. A játékosbörzén Albert Haynesworth, a rossz magaviseletérõl hírhedt DT került Nashville-be. A holtidény végén jelentette be a franchise legendája, Bruce Matthews a visszavonulását, a mezét azon nyomban vissza is vonultatta a csapat.

A 2002-es szezonban pocsékul kezdett az együttes, egy gyõzelem mellett négy vereséggel indított a gárda. Azonban a folytatásban a divízióriválisokat kivétel nélkül elintézte a Tennessee, de a többi csapat sem tudott a Titánok útjába állni, és 12-4-es mérleggel megnyerte az együttes az AFC South elsõ kiírását. Szezon közben Eddie George lett a franchise történetének legtöbb yard-ot megtett futója, megelõzte ugyanis Earl Campbell-t, az MVP-választáson pedig Rich Gannon és Brett Favre mögött harmadik helyen végzett Steve McNair. Következhetett a playoff, annak is a divisional köre, az ellenfél pedig a Steelers volt. A mérkõzést a Titans kezdte jobban, 14-0-ra elléptek az elsõ negyedben, de a Pittsburgh fordított, majd egy TD-, és egy FG-váltás történt a csapatok között. Két másodperccel a meccs vége elõtt Joe Nedney rúghatott még egy mezõnygólt, azonban 48 yard-ról hibázott, így következhetett a hosszabbítás. Az elsõ labdabirtoklás a hazaiakat illette meg, és sikerült is a játékszert a red zone-ba juttatni, és következhetett ismét Nedney, ezúttal 31 yard távolságról. A kísérlet ismét rossz volt, azonban Dewayne Washington bemozdult, amiért egy öt yard-os böntetést kapott a Pittsburgh. Huszonhat yard-ról jöhetett Nedney ismét, és ezúttal már nem hibázott, megnyerve ezzel a meccset a Tennessee-nek, Bill Cowher hiába reklamált, hogy a field goal elõtt idõt kért, a rúgás érvényes volt, és a Titans mehetett a konferenciadöntõbe a Raiders ellen. Az elsõ három negyed során az Oakland mindössze egy futójátékot hívott, a többi alkalommal mindig Rich Gannon passzolt. Ez idõ alatt szoros volt a meccs, a záró negyedre 27-24-es hazai vezetéssel készültek a felek, azonban az utolsó negyedben már a futást is elõhívták a Fosztogatók, és ennek eredményeképp simán be is húzták a mérkõzést, 41-24 arányban.

2003-ban a Titans tartotta az elmúlt évek szintjét. Eddie George hetedzser lépte át az ezer yard-os határt, egyben karrierje során már több, mint 10000 yard-ot szaladgált össze, Derrick Mason sorozatban harmadik évében is ezer yard felett kapott el, Steve McNair pedig nem csak negyedszer lépte át a háromezer yard-os határt passzolásban, hanem Peyton Manning-el megosztva megválasztották a liga legértékesebb játékosának is. A 12-4-es mérleg az alapszakasz zárultával azt jelentette, hogy bejutottak a Titánok a playoff-ba, és a Wild Card-hétvégén a Baltimore otthonába kellett látogatniuk. A Ravens félelmetes védelmében bízott, azonban ez csõdött mondott a találkozó elsõ drive-jában, amely egy Chris Brown-touchdown-nal ért véget. Erre válaszul Will Demps McNair három interception-je közül egyet TD-ig hordott vissza, majd fej-fej mellett haladtak a felek. 17-17-et mutatott az eredményjelzõ két perccel a vége elõtt, amikor a vendégeknél volt a labda. A Titánok eljutottak mezõnygól-távolságig, Gary Anderson pedig nem hibázott, így a Tennessee lépett tovább, a mérkõzés pikantériája, hogy Jamal Lewis, aki az alapszakaszban több, mint kétezer yard-ot futott és ezzel õ volt az egész NFL legjobbja, mindössze harmincöt yard-ig jutott tizennégy próbálkozásból. Következett a New England, és pályája, a Gillette Stadium, melynek hõmérõi a találkozó estéjén mínusz tizenõt Celsius-fokot mutattak, így ez volt a rájátászások történetének leghidegebb mérkõzése. A hideg és a havazás pontszegény összecsapást eredményezett. Az elsõ negyedben mindkét együttes egy-egy TD-t szerzett, majd a védelmek dominanciája mellett a támadók még 7-7 egységet tehettek a zsákba a záró játékrész elõtt. Hentrich egy rossz punt-ját követõen sikerült a Pats-nek field goal-távolságig jutnia, és Vinatieri nem hibázott 46 yard-ról. A Tennessee válasza nem maradt el, az ellenfél 33 yard-os vonaláig jutottak, de a bírók két büntetéssel húsz yard-dal súlytották a vendégeket, és bár McNair egy jó passzal elõrébb hozta a Titánokat, a negyedik down-ra hajított átadását Derrick Mason kiejtette kezei közül. Így a játékszer a Hazafiak birtokába került, akik ezzel megnyerték a mérkõzést. Az összecsapás másnapján Gary Anderson, az NFL történetének legeredményesebb rúgója bejelentetette visszavonulását, tettét követte egy héttel késõbb Frank Wycheck is, valamint az offszezon végén cap-problémák miatt a Tennessee kirúgta Eddie George-ot is. A Pro Bowl-ra Steve McNair, Keith Bulluck, Craig Hentrich, Derrick Mason, és Brad Hopkins jutott el ebben az esztendõben.

2004-ben az elsõ MNF alkalmával a Titans a Lambeau Field-en 48-27-re nyert, ezen a pályán ennyi pontot még senkinek sem sikerült korábban szereznie. McNair-nek ez volt a hetvenegyedik gyõzelme pályafutása során, ezzel megelõzte Warren Moon-t a franchise listájának élén, Chris Brown pedig a liga történetének harmadik futója lett, aki elsõ öt kezdésébõl négy alkalommal legalább száz yard-ot futott, késõbb az ezer yard-on túl fejezte be az idényt. A szezon második felében McNair sérülése miatt Billy Volek kezdett az irányító posztján, és remekül helyettesítette az MVP-t. A Kansas City ellen 426, az Oakland-el szemben pedig 492 yard-ot passzolt, ezzel õ lett a negyedik quarterback, aki két egymást követõ összecsapáson négyszáz yard felett teljesít, és két meccsen elért 918 yard-os teljesítménye minden idõk második legjobbja ilyen tekintetben Phil Simms mögött. De hiába a remek statisztikák, a gyõzelmek elmaradoztak, így a Tennessee 5-11-el a divízió sereghajtója lett. A holtidényben Mike Heimerdinger helyett Norm Chow lett az offensive coordinator, valamint a fizetési sapka miatt a vezetõség kénytelen volt elküldeni hat klasszisát, így újjáépülés indult meg Nashville-ben, melynek elsõ lépéseként a West Virginia cornerback-jét, Adam “Pacman” Jones-t választották ki a Titánok.

A 2005-ös idényben a Titans-é volt a liga legfiatalabb együttese. 2-3-al kezdte a gárda a szezont, de aztán öt vereség következett, ezzel szertefoszlatva a playoff-álmokat. Travis Henry csalódást okozott elsõ évében mint kezdõ futó, Kyle Vanden Bosch, az új pass-rusher teljesítménye volt csupán kiemelekedõ az együttesbõl, amely 4-12-vel fejezte be 2005-öt. Ezt követõen azonban mozgalmas offszezon következett Nashville-ben, melynek során David Thornton linebacker-t, Chris Hope safety-t szabadügynökként szerezte be a csapat, valamint a drafton a Texas egyetem sztárirányítóját, Vince Young-ot választotta 1/3-al, rajta kívûl még több nagy tehetség érkezett Tennessee-be, LenDale White, Calvin Lowry, Stephen Tulloch, Cortland Finnegan, Terna Nande, és Jesse Mahelona személyében.

A jó holtidény reményeket keltett a 2006-os szezonra, amelyben Kerry Collins volt az elsõ kezdõ quarterback, mivel Steve McNair-t az együttes fizetési problémák miatt elengedte. A Titánok elsõ öt találkozójukat elvesztették, ebbõl csupán az utolsó kettõn kezdett az újonc Young, és bár elsõ kezdésén a Dallas kiütötte a csapatot, a késõbbi bajnok Indianapolis otthonában végig kiélezett meccsen tisztes vereségre vezette a Titans-t. A hatodik játékhéten sikerült megverni a Washington-t Travis Henry RB vezetésével, majd a bye week-et követõen otthon is sikerült triumfálni a Texans-szal szemben. Ezt követõen a félelmetes Alltel Stadium-ban ugyan alulmaradt a csapat a Jaguars-szal szemben, azonban a találkozót egy remek sorozat követte. Bár a Baltimore még nyerni tudott az LP Field-en egy ponttal, mivel Rob Bironas meccsnyerõ mezõnygólját blokkolta a Ravens, de a 2-7-es mérleget hat sorozatbeli gyõzelemmel 8-7-re alakította a Tennessee, köztük olyan bravúrokkal, mint a Giants elleni összecsapás, ahol 11 perccel a vége elõtt 21-0-ra vezettek az Óriások, vagy a Colts elleni siker, amelynek végén a sérült Rob Bironas hatvan yard-ról küldte be a labdát a villák közé (ez franchise-rekord), vagy a Houston otthonában aratott fenomenális hosszabbításos gyõzelem, vagy a védelem által szitne egyedül megnyert meccs a Jacksonville ellenében, vagy a Bills-el szemben aratott siker, ahol utolsó negyedben 10 pontot termelt a támadóegység. A sorozat lehetõséget adott arra, hogy a Titans bejusson a rájátszásba 0-5, és 2-7 után, ehhez le kellett volna gyõzni a Patriots-t az utolsó játékhéten, azonban a New England túl nagy falatnak bizonyult, és a fiatal Titánok nem kerültek be a playoff-ba. A Pro Bowl-ra bekerült a fantasztikus teljesítménnyel elõrukkoló Vince Young, aki egyben az év újonca is lett. A holtidényben a remek teljesítményt nyújtó Travis Henry-t elengedte a megújult vezetõség (Mike Reinfeldt váltotta Floyd Reese-t a GM posztján) a Broncos-ba, Drew Bennett a Rams-be távozott, míg Adam Jones-t a liga eltiltotta egy évre a szerepléstõl, mivel több bírósági ügy is zajlik ellene. A drafton sikerült megszerezni a Texas defensive back-jét, Michael Griffin-t, valamint a tehetséges futót, Chris Henry-t is, míg a secondary-be is sikerült segítséget szerezni a szabadügynök-piacon, Kelly Herndon és Nick Harper személyében. Szintén a holtidény eseménye, hogy Bruce Matthews bekerült a Hírességek Csarnokába.

2007-ben kitûnõen kezdett a gárda. Albert Haynesworth vezetésével olyan futás elleni védelmet hoztak össze Fisher-ék, hogy az egész liga csodálta. Elsõ nyolc meccsükön senki sem szerzett 100 yard-ot ellenük, átlagban egy-egy csapat 66 yard-ra volt csupán képes a földön. A légtérben is a jó passrush-nak köszönhetõen elég jó volt a defense, valamint Cortland Finengan is bámulatosan teljesített a cornerback pozícióban, és bár az offense ezen a téren gyengélkedett, Chris Brown és LenDale White a földön bõven eleget teljesített ahhoz, hogy a csapat hat gyõzelmet számláljon az év közepén. Mindössze két szerencsétlen vereséget könyvelhettek el a Titánok, mindkettõt késõbbi playoff-résztvevõ ellen. Ezt követõen jött azonban a tragédia: Haynesworth megsérült. Az addig remeklõ védelem összeomlott, három sima vereség következett olyan csapatoktól, akiket a csúcsformában lévõ Tennessee simán le tud gyõzni. Ezután visszatért Al, és máris összekapta magát az együttes, és bár elõfordult még egy szerencsétlen hosszabbításos vereség a Chargers ellen, a 10-6 elegendõ volt a rájátszáshoz. Itt azonban megintcsak a San Diego volt az ellenfél, és ezúttal nem a védõk (bár Haynesworth továbbra sem volt teljesen egészséges), hanem a támadók voltak sérültek nagy számban, és ez, valamint a nagyon erõs Chargers megálljt parancsolt az ifjú Titánoknak. A holtidény során Norm Chow helyére visszatért Mike Heimerdinger, Pacman Jonest pedig Dallasba tradelték. Eltávozott a szezon alatt remekül teljesítõ támadófal két guard-ja: Jacob Bell a Rams-be igazolt, míg Benji Olson visszavonult, helyükre érkezett Jake Scott a Colts-ból. A drafton egy újabb fiatal futót, Chris Johnson-t sikerült megszerezni az elsõ körben, majd a második körben a gyengülõ (Odom és LaBoy személyében két DE is távozott) védõfalat erõsítette meg a vezetés, ugyanis Jason Jones érkezett.

2008 nehéz idénynek ígérkezett a bivalyerős divízió miatt, és rögtön az első találkozón katasztrófa érte a csapatot: kidőlt a népszerű irányító, Vince Young, helyére a korábban leszereplő csere, a veterán Kerry Collins állt be. Azonban az aggodalom feleslegesnek bizonyult: Collins kitűnő menedzsere lett a Titánoknak: a gárda tizenegy győzelemmel nyitotta a szezont, a legtovább veretlenül maradva a ligában. Young időközben felépült, de a kezdő posztot nem sikerült visszasdszereznie, Collins tette a dolgát, a fal remekül blokkolt, Chris Johnson olyan jól teljesített, hogy az szinte pimaszság egy újonctól, a védelem pedig a liga egyik legjobbja volt. A védőfal szokásos remeklése mellett Cortland Finnegan is a liga legjobbjai közé emelkedett. Bár a tizenhatodik hétig két vereséget elszenvedett a gárda, a Pittsburgh ellen hazai környezetben vívhatta ki az alapszakasz-elsőséget, ami több kulcsember (köztük Haynesworth) hiányában is könnyedén sikerült, így az utolsó héten a cserecsapat már kikaphatott az Indianapolis ellenében, a 13-3-as mérleg a hazai pálya előnyét jelentette az egész rájátszásra. A nagy reményekkel várt playoff azonban nem hozott sikereket: az alapszakaszban már legyűrt Baltimore ellen bár szinte minden statisztikában jobb volt a Tennessee, a legfontosabban a Hollók diadalmoskodtak, a 13-10-es vereség pedig azt jelentette, hogy a rájátszás második köre ezúttal a végállomást jelentette a Fisher-bandának, amely annak ellenére a Pro Bowl-ra az összes csapat közül a legtöbb játékost küldhette, hogy nem a legnépszerűbbek között tartják számon. Kezdőként kapott meghívást Michael Roos tackle, Kevin Mawae center, Albert Haynesworth defensive tackle, Cortland Finnegan cornerback, valamint Chris Hope safety, míg a tartalékok közé Kerry Collins quarterback, Michael Griffin safety, valamint az újonc futó, Chris Johnson érdemelte ki a behívót. A szezon bár csalódást keltő végeredménnyel zárult a remek alapszakasz után, de a gárda emelt fővel tekinthetett a jövőbe, 2009-nek is playoff esélyesként vághatott neki.

A csapat fõedzõi

Lou Rymkus (1960-61) 12-7-1 Playoff: 1-0
Wally Lemm (1961) 10-0-0 Playoff: 1-0
Pop Ivy (1962-63) 17-12-0 Playoff: 0-1
Sammy Baugh (1964) 4-10-0
Hugh Taylor (1965) 4-10-0
Wally Lemm (1966-70) 28-40-4 Playoff: 0-2
Ed Hughes (1971) 4-9-1
Bill Peterson (1972-73) 1-18-0
Sid Gillman (1973-74) 8-15-0
Bum Phillips (1975-80) 59-38-0 Playoff: 4-3
Ed Biles (1981-83) 8-23-0
Chuck Studley (ideiglenes) (1983) 2-8-0
Hugh Campbell (1984-85) 8-22-0
Jerry Glanville (1985-89) 35-35-0 Playoff: 2-3
Jack Pardee (1990-94) 44-35-0 Playoff: 1-4
Jeff Fisher (1994-) 133-106-0 Playoff: 5-6

A Pro Football Hall of Fame tagjai

Elvin Bethea (DE, 1968-1983) Beiktatva: 2003
George Blanda (QB-K, 1960-1966) Beiktatva: 1981
Earl Campbell (RB, 1978-1984) Beiktatva: 1991
Dave Casper (TE, 1980-1983) Beiktatva: 2002
Sid Gillman (Edzõ, 1973-1974) Beiktatva: 1983
Ken Houston (S, 1967-1972) Beiktatva: 1986
John Henry Johnson (FB, 1966) Beiktatva: 1987
Charlie Joiner (WR, 1969-1972) Beiktatva: 1996
Bruce Matthews (OL, 1983-2001) Beiktatva: 2007
Mike Munchak (OG, 1982-1993) Beiktatva: 2001
Warren Moon (QB, 1984-1993) Beiktatva: 2006

Visszavonultatott mezszámok

1 - Warren Moon
9 - Steve McNair
34 - Earl Campbell
43 - Jim Norton
63 - Mike Munchak
65 - Elvin Bethea
74 - Bruce Matthews